Minden gyerek kicsi kincs – beszélgetés Szabó T. Annával, a mese írójával

Minden gyerek kicsi kincs címmel jelent meg a Lampion Könyvek új könyve. A könyvben olvasható mesét és mondókát, dalszövegét Szabó T. Anna írta. Vele beszélgettem a meséről, a szabályokról, határokról, nevelési elvekről, családi örökségekről. 

 

Mikor megkaptad a felkérést, hogy írj a bugyiszabályról mesét, mi volt az első gondolatod? Ismerted ezt a szabályt?

 

Különleges életszakaszban kaptam meg a felkérést, az életből távozó édesanyám betegágya mellett ültem éppen, úgyhogy az első érzésem, ami testi érzés volt, olyan, mintha egy nagy súlyt kellene megemelnem, már csak hozzáadódott az eleve adott teherhez.

Ahogy próbáltam kibogozni, hogy mit érzek, rájöttem, hogy ez voltaképpen a felelősség súlya, és azért is mondtam igent arra, hogy megírjam a könyvet, mert úgy éreztem, tartozom ezzel a könyvvel a következő generációnak, hiszen ha engem óvtak és rám vigyáztak, akkor nekem is az a dolgom, hogy óvjak és segítsek, vagy segítsek segíteni.

A nagybeteg Édesanyám mellett ülve magamban végig gondoltam, hogy engem hogyan neveltek, mennyire igyekeztek soha nem megszégyeníteni testi valómban, hogy később emelt fejjel járhassak a világban, és hogy milyen finoman terelgettek afelé, hogy magamra is tudjak vigyázni, ha ők éppen nincsenek mellettem. A könyvtáramat is úgy válogatták meg, hogy mindig legyen kéznél egy-egy mesekönyv, amiből éppen erőt meríthetek.

Akkoriban nem volt még olyan könyv, ami segíthetett volna megtanítani a gyerekeknek a határok megtartását, és előttem sem volt igazán példa arra – máig sem igen van még –, hogy hogyan is kellene ezt az okos edukációt jól csinálni kisgyerekek esetében, úgyhogy eleinte a megérzéseimre, a tapasztalataimra és a témában olvasott szakkönyvekre hallgattam (a mondóka kivétel, ott találtam már külföldi példát), de rögtön utána elkezdődtek a sorozatos konzultációk a szakemberekkel. A bugyiszabályokat ismertem, de a felkérés nem az volt, hogy direktben ismertessem őket – ezt Gyurkó Szilvia megteszi, a felnőttek pedig belátásuk szerint használják a tudást –, hanem az, hogy segítsek a gyerekeknek a testi integritásuk örömének a megerősítésében, a testhatárok megismerésében.

 

 

Hogyan közelítetted meg a témát, milyen formát, történetet gondoltál a témához legjobban passzolónak? Miképp zajlott az alkotói folyamat?

 

Elsősorban az örömérzetüket, az önérzetüket és a biztonságérzetüket szerettem volna megerősíteni, azt, hogy ha már világra jöttek, akkor helyük is van a világban, és nem tulajdonai valakinek, hanem önálló, érző és gondolkodó emberek, és ugyanúgy jogaik vannak ahhoz, hogy jól érezzék magukat a testükben és a környezetükben, mint a felnőtteknek – senki nem használhat ki senkit, ez a fő szabály.

Test és lélek egyensúlyára törekedtem, és arra is gondoltam, hogy az a kisgyerek, aki otthon van a testében, az remélhetőleg később, kamaszkorában sem lesz annyira fogékony a test-szégyenítésre vagy arra, hogy a testén keresztül manipulálhassák érzelmileg. Ezzel a kérdéssel én versben és prózában is foglalkoztam korábban, de mindig is felnőtt témának tartottam, de aztán rá kellett ébrednem, hogy mennyire fontos ebben a kérdésben a tapintatos környezet és a szeretetteljes nevelés, vagy, ahol ez nem adott, akkor a megfelelő edukáció, amit a gyerek tágabb környezetében élő felelős felnőttek, pedagógusok, könyvtárosok, segítők tudnak elvégezni.

Sok évvel ezelőtt ugyanis részt vettem egy olyan előadás dalszövegeinek a megírásában, amely prostitúcióra kényszerített fiatal lányok történeteiből állt össze, és az a folyamat rettenetesen megviselt, hiszen közelről láthattam, hogy milyen következményekkel jár az, ha a gyerekekből korán kiöli a környezetük a test-tudatoddal együtt az öntudatot, és ezzel az emberi méltóságot, milyen az, ha a gyerekeknek úgy kell érezniük a születésüktől fogva, hogy a függési viszonyok határozzák meg minden pillanatukat: akkor egyik függésből a másikba sodródnak, egyik csapdából a másikba lépnek.

Ez rettenetes és botrányos és majdhogynem jóvátehetetlen később, lásd a népdalt is:„Kit a bánat elért kicsike korába, Az sohase ér jót élete napjába” – szerencsére azért létezik traumás növekedés is, van mégiscsak kiút és segítség. (Beszédes a „botrány” és a „megbotránkoztatás” szó etimológiája: a nyelvújításkor alkották a latin „skandallum” mintájára, ez pedig a „csapda” jelentésű görög szóból ered – a nyelv magáért beszél, az ember a testében érzi a függés csapdájába került ember vergődését…)

Ezzel a háttérrel talán érthető, hogy miért rándult össze a gyomrom, és miért éreztem a súlyt a vállamon rögtön, amikor a felkérést megkaptam. Ezért tartott a felkérés és a könyv létrejötte közt eltelt idő több mint két évig. Én sokat írok gyerekeknek, és állandóan kapok is visszajelzéseket, de ezúttal sokkal nehezebb volt a dolgom, mert én vidám, játékos, örömteli „családi” verseket szoktam írni, ez pedig egy nehéz kérdés, a legmélyebb dolgokat érinti. Szerettem volna valahogyan belecsempészni a magam bizalmát és életörömét még ebbe a nehéz témakörbe is. Számomra elemien fontos a bizalom, nem véletlen, hogy például az Angliában megjelent kétnyelvű verseskötetemnek is a Trust (Bizalom) címet adtam. Rengeteget gyötrődtem, sok-sok szövegváltozatot készítettem, nagyon megdolgoztam vele – ráadásul tudtam, hogy a dalszöveg kritériumainak is meg kell felelnem, tehát énekelhető és megjegyezhető kell legyen a versem.

 

A dalszöveg írásában úgy tudom Palya Bea is bevonódott, milyen volt a közös munka vele?

 

Bea már a versszöveg megírásának viszontagságai után, a kész szöveg ismeretében kapcsolódott be a folyamatba, és ennek nagyon-nagyon örültem, nemcsak azért, mert már dolgoztunk együtt, hanem azért is, mert az ő derűt, életörömöt sugárzó személyisége éppen azt sugallja a gyerekeknek, amit én is közvetíteni szeretnék. Tudtam, hogy jó kezekben lesz a dal, és a Beával való első  telefonbeszélgetésünk hatására alakítottam is a szövegen, kihagytam ezt-azt belőle (a konkrét bugyiszabály például, akárhogy próbáltuk, nem fért bele egy ilyen dalba, állandóan belebotlottunk, annyira kilógott),  és mondtam is, hogy még nyugodtan alakíthat rajta, ha jónak látja.

És tényleg, ahogy a zenészeivel együtt elkezdtek dolgozni a verssel, és rátaláltak a legmegfelelőbb, népi gyerekdalokra emlékeztető, jókedvű dallamra, el is kezdték formálni a dalszöveget, különösen a refrént, hogy megtalálják a megfelelő lezárást – és hamar meg is találták, mégpedig úgy, hogy mindannyian bekapcsolódtak az éneklésbe, ezzel mindkét szülő, és áttételesen az egész felnőtt társadalom felelősségét hangsúlyozzák. Nagyon örültem ennek a megoldásnak.

Emlékszem, éppen külföldön voltam, és egy hotel előterében ücsörögtem, amikor Bea felhívott, hogy mire jutottak az utolsó próbát követő hangfelvételen – ekkor már élesben ment a dolog -, és megkérdezte, hogy alakíthat-e a dal szövegén, rögtön el is énekelte nekem, és én örömmel mondtam igent, nem is kellett gondolkodnom. Kikerült ugyan egy rím a szövegből („Gyerek vagyok, kincs vagyok, nagyobb kincs mint a nagyok”) de ehelyett Bea, aki tökéletesen tudja, mit szeretnek hallani a gyerekek, megismételte meg a címadó szókapcsolatot: „Gyerek vagyok, kicsi kincs, nagyobb kincs, mint a nagyok”. Eleve dalnak szántam a verset, és most már a Bea dala, nem is tudom már dallam nélkül elképzelni egyáltalán, az ő hangján fogom hallani mindig. Verssel ennél jobb nem is történhet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon izgalmas a dalszövege, súlyosak a mondatok, látva a gyerekeknek szóló rajzfilmben, ahogy a gyerek határokat szab – rám nagyon erősen hatott. Neked hogy tetszett a dal, a rajzfilm?

 

A mondatok azért súlyosak, mert a téma is súlyos. Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint amikor valaki visszaél a hatalmával, és a gyengébbet bántja. A rajzfilmben ez még hangsúlyosabb, mint a versben, a filmesek határozott tiltó táblákkal hangsúlyozták Bogdán Viki kedves karaktereinek az ellenállását minden kéretlen érintéssel szemben.

Örülök, hogy hatott rád, mert bizony ez a rész nem a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek szól, („nem mondhatjuk elégszer”), hiszen mi vagyunk azok, akik, akarva-akaratlanul, de visszaélhetünk a kisebbek kiszolgáltatottságával – és nem mindenki tudja, hogy ebbe a problémakörbe olyasmi is beletartozik, amit korábban nem határátlépésnek tekintettek, hanem csak egyszerű kedveskedésnek. Mindannyian emlékszünk olyan nyálas puszikra, szorítgatásokra, arc-csipkedésekre és fejre nyomott kemény barackokra, amelyek eredendően nem rossz szándékú közeledések voltak, hanem csak kéretlenek és kellemetlenek – viszont, ha nem tanítjuk meg a felnőtteket, hogy ez nem helyes, és a gyerekeket, hogy bizony az ilyesmire is mondhatnak nemet, akkor arra kondicionáljuk a kicsiket, hogy feltétlen engedelmességgel tartoznak, nem emelhetnek szót magukért, és ez azzal járhat, hogy úgy érzik: a testükkel egy felnőtt azt csinálhat, amit csak akar. A rajzfilm hihetetlen sok szakmai konzultáció és rengeteg egyeztetés eredménye, minden mozdulatot, minden kicsi gesztust szakemberek elemeztek és rengeteg javaslatot tettek, és természetesen engem is bevontak a folyamatba. Hatalmas munka van benne, és nagyon szerethető lett, én is szeretem.

 

 

Mi segített a mese és a mondóka, dal megírásában? Volt tanácsadód, beszélgettél-e valakivel erről a témáról? Mesélnél kérlek a meséről?

 

Ahogy meséltem, nagy volt rajtam a teher, amikor elkezdtem az írást, de szerencsére nem voltam vele egyedül. Nagyon-nagyon sokat konzultáltam az ötletadó szerkesztővel, Balázs Eszter Annával, rengeteg levelet váltottunk, órákig beszéltünk telefonon, minden sort átrágtunk – ez volt az első kör. Ő mindvégig egyeztetett Gyurkó Szilvával, aki előzetes szakmai anyaggal segített engem. Amikor már volt szöveg, akkor ővele is elkezdődött a sok videobeszélgetés, immár hármasban. Ő pedig végig az egész folyamat alatt konzultált a többi szakmabelivel, pszichológusokkal, segítőkkel. A mese megírása is nehéz volt, több más szöveg is született, de azokat kidobtam, vagy túl direkt, vagy túl édeskés volt – nem csoda, szerintem nincs ennél nehezebb téma: úgy kell beszélni valami rettenetesről, hogy közben megnyugtatónak is kell lennünk, és mégsem szabad hazudnunk. (Emlékszem, hasonló helyzetben voltam, amikor Shakespeare Téli regéjéről írtam opera-mesekönyvet: ott is egy alapvetően rettenetes alaphelyzetből, egy családi erőszak-történetből lesz végül mesebeli igazságtétel, amikor minden jóra fordul, és majd megszakadt a szívem, amíg megoldottam valahogyan, hogy ne a rosszra, hanem a jóra figyelhessen az olvasó, mint a mesében – pedig maga a történet egyáltalán nem volt mesebeli, hanem a hatalommal való visszaélés klasszikus, egyáltalán nem gyerekmesébe illő példabeszéde.)

Rémtörténetekkel nem szabad traktálni a kisgyerekeket, ám mégis meg kell érteniük, hogy mi az a kéretlen érintés. Végül úgy döntöttem, hogy a hétköznapi életből vett példát teszek a mese témájául, egy olyan pillanatot, amikor maga a kisgyerek kerül olyan viszonyba egy másik élőlénnyel – ez esetben egy kismacskával –, amikor a kéretlen érintés, a saját erőfölénye miatt, fájdalmat és megrázkódtatást okoz a nála is kisebbnek, de aztán a beavatkozás és a magyarázat hatására mindenki megérti, mit szabad, és mit nem, és minden jóra fordul. A mese kitalálásában hatalmas segítségemre volt Balázs Eszter Anna, akivel mindvégig megoszthattam az ötleteimet, és segített a történetszövés kidolgozásában.

 

Voltak -e határok az írás közben, hogy na ezt még beleírom, de ezt már nem, mert a kicsik nem értik meg, vagy túl sok nekik.? Vagy épp az ellenkezője?

 

Persze, hogy voltak határok! Én nem szeretek megbotránkoztatni: én megértetni, nem elborzasztani akarok. Minden erőmmel azon voltam, hogy hasznára legyek a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt, és úgy beszéljek valami nagyon fájdalmasról és nagyon fontosról, hogy az önbizalmat adjon, hogy építsen, és ne sértse fel a gyerekek védőburkát, alapvető biztonságérzetét. Mivel mindenkinek máshol vannak a határai (testi és lelki értelemben egyaránt), nyilván lesz még, miről beszélni a könyv kapcsán, de bízom benne, hogy abban mindannyian egyetértünk: vigyáznunk kell a gyerekekre, hogy ők is megtanulhassanak vigyázni magukra. Ez közös érdek, a jövő múlik rajta. Nem is beszélve arról, hogy a szeretet, a tapintat és a biztonság mennyire alapvető emberi értékek.

 

Neked már nagyok a gyerekeid, de mikor kicsik voltak, emlékszel arra, hogy volt-e ebben a témában segítőd? Segítettél nekik, irányítottad őket?

 

A szüleimtől tanultam meg ezeket a dolgokat, de lányként persze másképpen, mint ahogy a fiúk tanulják – magam persze igyekeztem (sikerrel) a fiaimmal megértetni a magam női szempontjait, de nálunk nagyon fontos volt az édesapjuk intenzív jelenléte az életükben, a sok játék és beszélgetés, amivel mind a felelősséget és a test-tudatukat tanulták.  Nőként nagyon jól emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először rám szóltak otthon kislánykoromban, nagyon gyöngéden és kedvesen, hogy ne üljek széttett lábbal. Szoknyában voltam, nyilván. Ez minden lány ismeri, milyen érzés. Nem magyarázták el mélyebben vagy részletesebben az okát, mert nem is értettem volna, de ez is egyfajta bevezetés volt a bugyiszabályokba, úgy emlékszem, csak annyit mondtak, hogy ezzel tartozom magamnak, hogy vigyázzak a testemre. Óriási bizalommal voltam az emberek iránt, mert a szüleimből indultam ki, de nekik is az volt a feladatuk, hogy lassan-lassan megtanítsák nekem, hogy vigyáznom kell magamra is. Azt persze minden fiatal és felnőtt nő tudja, hogy nem az öltözködésen és a viselkedésen múlik, hogy áldozattá válik az ember, hiszen a tetőtől talpig felöltözött nőket is megtámadhatják, hanem az elkövetőkön, ezért őket is tanítani kell az empátiára, az önfegyelemre. A bugyiszabály nem az öltözködésről, hanem a testhatárokról szól, arról, hogy a testünkhöz nem nyúlhatnak hozzá akárkik, akárhol és akármikor. Mindenkinek tudnia kell, hogy ez agresszió, hogy ez visszaélés.

Nincs fontosabb, mint jól érezni magunkat a testünkben – és ez a biztonságérzet a lélek örömkészségének megőrzésén is múlik. A gyerekek otthon vannak a bőrükben: mindannyian szabadok, amíg rossz jelzéseket vagy gesztusokat nem kapnak a környezetüktől – az viszont felmérhetetlen károkat okozhat a lelkükben is, mert ilyenkor az elemi öröm helyére az értelmezhetetlen szégyen fájdalma lép. Anyaként és íróként egyaránt fontosnak tartom, hogy képesek legyünk mindent megbeszélni, hogy odafigyeljünk és tudatosan megelőzzük a megszégyenítést meg a rossz titkokat, hogy a testhatárok és testtudatosság erősítésével jó előre felvértezzük a gyerekeket a kéretlen érintések vagy a verbális határátlépések ellen – hiszen a másikban megbízni csak az tud, aki bízik magában. Azt hiszem, ennek a könyvnek az előkészítése volt életem legnehezebb és leghosszabb munkafolyamata, és soha nem reméltem ennyire, hogy amit írok, az hasznára válhat gyerekeknek és családoknak egyaránt.

 

 

 

Almásy Katalin